A budapesti magyarok és az ide özönlő külföldiek
tisztaságigénye oly mértékig süllyedt le az elmúlt évek alatt, hogy az ember (a valódi homo sapiens) csak néz, és sokszor sírni lenne kedve. Az utcaseprőket (nagy
vesszőseprűkkel seperték a faleveleket) már a rendszerváltáskor
eltüntették a városból, csakúgy, mint az utcai hulladékgyűjtők többségét, és a
locsolóautókra sem pazarolják a drága pénzt, mint a Kádár-korban. Csak kánikulában
locsolnak, csakis a villamossíneket hűtik. Régen a házmesterek is takarították a ház előtti
részeket és slagoztak is. Ma mindent a természetre bízna a városlakó
„ember”. Majd az eső eláztatja, majd porrá mállik, majd elfújja a szél, majd
lemossa az eső, majd elviszi valaki, de ha nem, az se baj... És a mocsokáradat a többségnek nem szúr szemet, nem zavarja. Kiülnek olyan teraszokra, olyan járdákra, olyan lépcsőkre, olyan padokra, ahol a cipőm talpát sem koszolnám be, nemhogy egyek bármit is.
 | |
| Kutyaürülék a Nagykörúton: egy része már fehérre szárad, hamarosan porrá alakulva száll majd a légben |
