A Nyugati téren pár év múltán

A Nyugati tér elkészültekor mindenki olyan büszke volt és boldog. Kétségtelen, jobb, civilizáltabb, mint volt. De itt is az látszik, hogy az, aki tervezte, az, aki megépíttette (régi járólapokat hoztak ide a Ferenciek teréről, nem újakat), az, aki a különféle területfoglalási engedélyeket kiadja, az, aki karban tartja (tartaná), nem sokat közlekedett és közlekedik ilyen helyeken gyalog. Talán egy elsuhanó kocsiból (hivataliból) szemléli, hogyan közlekedik a pórnép az ilyen forgalmas tereken egy pályaudvar közelében.

Szandálban a Szondi utca és Nyugati tér között

Az átutazók mindig mást látnak egy városból, mint a lakói. A lakói is mást látnak persze, ízléstől, kultúrától (!!!) függően. Én, a belvárosban lakva, a poros, homokos, mocskos, kutya- és emberhúgyos, benzincsorgásos, csikkel teli utcákat látom. A nyugvó, vagy a szél felkavarta homokot, mocskot. A növekvő igénytelenséget. Utálom, ahogy a bizonytalan eredetű mocsok a lábamra száll egy-egy fuvallat miatt. Itt, Budapesten utcaseprőket, az úttesteket takarítási-tisztítási céllal (építkezések, útépítések, útbontások, emeletes házak lebontásai és felépítései során a földre került töménytelen mocskot, homokot eltakarító) locsoló nagy locsolóautókat utoljára a Kádár-korban láttunk. A csikk majd egy idő után elmállik, a kutyaszar elporlad, a homokot elfújja a szél máshová, a járdát letakarítja az eső. Erre bazíroznak a város és a kerületek vezetői itt. Ők nem járnak a városban mezítláb, szandálban, nem botorkálnak sötét és büdös aluljárókban, és talán a másfajta szocializáció miatt nem is undorodnának a mindent beborító homok, mocsok láttán, mint én. Észre se vennék, észre se veszik...