Dob utca

A körútról befordulva, az egyik oldalon egy szép, új szálloda, pár lépésnyire ettől a híres Fészek Klub, a másikon irodák, üzletek, a sarkon túl, a Kertész utcában a NAV helyi kirendeltsége, a közelben a Zeneakadémia. A kirakatok alatti pinceablakok, illetve az oda elhelyezett kő virágtartók ezt a látványt tárják az ember elé.

A rács lelopva, szeméttel teli pinceablak a világvárosban

Az emberek ezeket már észre sem veszik. Ez tölti be a mindennapos látótereiket, ez a látvány a megszokott számukra, ez a közeg az életterük. A lepusztultság, a mocsok, a szenny, a por, a homok, a dzsuva fel sem tűnik a többségnek. Hiszen ők csinálják. Ebben érzik jól magukat. Szabadon, szabadon, szabadon, ahogyan hagyta őket az ország „szabadságszerető, szabadságra nevelő” vezetése két évtizeden át fejlődni. Ennek a vezérelvnek az volt a lényege, hogy: nem korlátozzuk az embereket, mindenki csináljon, amit jónak lát, de mi, köszi, elhúzunk Budakeszire, Telkibe, Csobánkára meg a Pasarétre a jó levegőre és a tisztaságba, a zöldbe. Mert fertelmes ez a bűz és mocsok, és a mi gyomrunk felfordult tőle. De nem tiltunk, nem szabályozunk, sőt, leszereljük a maradék szemeteseket is, elküldjük a maradék utcaseprőket is, mert sok kicsi sokra megy, és így több lesz nekünk a BKV-nál és mindenütt, a haveroknak is jutó százmilkós végkielégítésekre. Mert valahogy így történhetett meg az, hogy sok egyéb mellett, ami a közt érintené, pl. a tisztaságra és az ellenőrzésre nem maradt semmi pénz, másfelől meg „erkölcstelen, ám törvényes” jutalmazásokra, végkielégítésekre, milliárdos vagyonok, latifundiumok begyűjtésére valahogy mindig futotta…